„Én az eseményt úgy egyengetem ki, hogy a részletek ragyogjanak…”

T. L. Garp

„Csodálatos, csodálatos, csodálatos!”

A 83 esztendős apám lelkendezett így a telefonban csütörtök reggel. Nem a nyugdíja jött meg, még csak nem is a gázszámla, egyszerűen a Real–Barca meccs hatása alatt volt még mindig. Némi túlzással azt is írhatnám, apám egyszerűen beleszerelmesedett Lionel Messi játékába. Úgy, olyan lelkesen szokott beszélni az argentin zseniről, mintha az nemcsak gólokkal, cselekkel, virtuóz mozdulatokkal ajándékozná meg hétről hétre, hanem az örök fiatalság szérumával. Mindig megérint és felkavar apám mérhetetlen lelkesedése Messi és a futball varázsa iránt. Ilyenkor hajlamos vagyok elhitetni magammal, hogy igenis létezik derűs, kedélyes öregkor az élet megannyi szépségével.

Alighanem illúzió mindez.

Persze a futball segíthet a gondok, bajok, betegségek közepette. Segíthet átvészelni a magányt, a rosszkedvet, a félelmeket. Különösen az olyan futball, amelyet Messitől látunk immár esztendők óta. Apám egyébként szép hosszú életében végig rajongott ezért a gyönyörű sportágért, nem volt szünet, nem volt üres járat, még akkor sem, ha a játék mifelénk egyre siralmasabb, unalmasabb, nézhetetlenebb lett. De ilyenkor mindig elővette a régi, bekötött, könyv formájában eltett Labdarúgásokat, Képes Sportokat, és nosztalgiázott.

Nézte Tichy Lajost és az ő kisfiús mosolyát.

És persze a bombagóljait.

Nagyjából kétszázszor hallottam gyerekkoromban, ahogy Tichy, az ő legnagyobb kedvence egy Vasas elleni bajnokin 3:2-es angyalföldi vezetésnél a meccs hajrájában kétszer is becsapta Berendi Pált, a piros-kékek legendás védőjét, s két góljával 4:3-ra fordított a Honvéd. Apám látta futballozni Puskás Ferencet, Pelét, Maradonát, Johan Cruyffot, Franz Beckenbauert, George Bestet, Eusebiót, és még ki tudja, hány világklasszist, de soha senkiért nem lelkesedett úgy, mint Lionel Messiért.

Drága kisgyerekként emlegeti.

S persze félti a bekkek hol alattomos, hol brutális támadásaitól. Belegondolni sem merek, mi történne apám amúgy is labilis lelki világával, ha ne adj isten, Messi súlyosan megsérülne.

Kész csoda, hogy eddig megúszta.

Messi utánozhatatlan.

Az ő játékossága, virtuozitása, látszólagos könnyedsége újabb és újabb rajongókat szerez a sportágnak, ami, lássuk be, nagy szó a 21. század elképesztő iramot diktáló világában. Megannyi információ és csábítás hat a férfiakra (s persze a nőkre is…), a különböző hírműsorokban egyre több a riasztó tudósítás erőszakról, természeti csapásokról, szegénységről és szívbe markoló emberi sorsokról.

De Messi tartja a lépést.

Állhat vele szemben Napóleon teljes serege, egy német páncélos hadosztály vagy a könnyűlovasság, állíthat rá két-három gorillát az egyébként zseniális José Mourinho – ő átverekszi magát. S miközben itthon egyre több csapat játszik bunkerfutballt (az érintettek persze tiltakoznak a kifejezés ellen…), s mindezt azzal magyarázzák, hogy a kor ezt követeli meg, egy apró argentin legény, megmutatja a világnak, hogy a játék – a játékosság nem halt meg.

S mi egyszerű földi halandók hálásak vagyunk érte.

Apám mindezt meg is mondaná neki, csak egyszer fussanak össze.